ETALON/ PORTRÉ

2020. 1. szám

Sikeres, tudatos, magabiztos, sármos. Színész, apa, de legfőképpen példakép. Tökéletesen determinálja a XXI. század kritikus jelenét, s egyben vízionálja a kérdéses jövőt. Folyamatosan „készenlétben áll”, szervezi szakmai feladatait, s teszi mindezt harmóniában a magánéletével. Jelentős dolgok mellett emeli fel a hangját, s ami legfontosabb: színészi karakterekbe bújva igyekszik iránymutatást adni, lelket önteni az olykor érzéketlen világba. Alakításai mindannyiunk számára erkölcsi példázatként szolgálnak, s valljuk be, igencsak szükség van erre a mai generációk számára… Nagy Ervinnel beszélgettünk.

Egyik korábbi interjúban azt nyilatkoztad, hogy azért vállalsz el minél több színészi feladatot, hogy legyen történés az életedben, mert e nélkül érzékelhetőbbé válna az idő múlása. Jelenleg is mondhatni: „zajlik az élet”?
Valóban zsúfoltak a napjaim. Most éppen egy barokk operán dolgozom, majd pedig Kolozsvárra utazom, a 2019-ben bemutatott Drakulics elvtárs filmvígjáték bemutatójára. Emellett A Tanár című sorozat negyedik évadára készülünk, egyelőre még csak forgatókönyv-szinten. Színházi szerepeim közül nemrég Pintér Béla és Társulatában vendégszerepeltem az Anyaszemefénye című zenedrámában.

A szinkronszínészet, a színházi szerepek és a filmes produkciók közül melyik áll hozzád a legközelebb?
Ha őszintén szeretnék válaszolni, ma egyértelműen a tv-sorozatokban látom a jövőt színészileg. Szerencsés vagyok, hiszen a pályafutásom alatt mindenféle műfajba belekóstolhattam, kipróbálhattam magam. Tavaly megkaptam a legjobb szinkronszínésznek járó közönségdíjat, valamint a Filmkritikusok díját is a Drakulics elvtárs kapcsán, s ezekre nagyon büszke vagyok. Azt látom, hogy ennek a hármasságnak (film, szinkron, színház) a fontossági sorrendje mindig változik, függően attól, hogy éppen a kultúránkban, az országunkban mire helyeződik nagyobb figyelem. Öt évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy a tv-sorozat gyártás ilyen fontosságú lesz majd az életemben, de most minden divatirány, streaming szolgáltató kifejezetten ebbe az irányba megy. Magánemberként jómagam is szeretek igényesen elkészített mini-szériákat nézni, s azt gondolom, hogy ma már az emberek nem elégszenek meg azzal, hogy egy-egy téma kibontására csupán 1-1,5 óra áll rendelkezésükre, éppen ebből a célból jöttek létre az online tv-csatornák.

Egyik szerep automatikusan hozza magával a következőt?
A mi „piacunkon” nincs nagy mozgástér. Egy színésznek akármennyire is jól mennek a szakmai dolgai, folyamatosan észnél kell lennie, hogy készen álljon mindig a következő lépést megtenni. Előfordul, hogy valaki elkészít egy nagyon jó filmet, teszem fel a Kincsemet és évekig nem csörög a telefonja… Okozhatja ezt a szűk piaci igény, a sok irigy ember és a szakmai következetlenség is. Egy biztos, azt szokták mondani, hogy „benne kell lenni a flow-ban”, na, én pontosan ezt teszem.

Ha már a Kincsemet említettük: minden szempontból egy ikonikus film született, számodra ez a filmszerep jelentette az eddigi „csúcsot”?
Egyfelől természetesen igen, hiszen a Kincsem a gyermekkori és a színészetről szőtt álmaim megtestesítője volt, a Drakulics elvtárs című filmvígjátékot talán most még jobban élveztem, hiszen szatírát még nem készítettem, amit szakmailag ennyire magasan jegyeztek volna, mindazonáltal a Terápia című filmsorozatra talán egy kicsivel még büszkébb vagyok. Az alapzsáneremből való kilépés nagyobb és felemelőbb feladat, mint amikor a megszokott karaktereimben vagyok jó. Nem könnyű hozzáformálódni egy-egy szerephez: lefogyni, vagy eljátszani 40 évesen egy figurát úgy, hogy huszonévesnek tűnjek, s mindemellett figyelni arra is, hogy a korszellemnek megfelelően közvetítsem az üzenetet, átadjam az „érzést”…

Egy szerep nem csupán egy szerep, annál sokkal több… Gondolok itt A Tanár című filmsorozat Vasvári Szilárdjára, aki szigorú, ám érzékeny, mégis abszolút példakép…
Valóban, nem szeretem, ha egy karakter szépen lassan elfogy, unalmassá válik, éppen ezért néha-néha beleszólok a forgatókönyvbe. A Tanár főszerepe, a figura karakteressége, vagánysága, beszippantott, s tetszett, hogy van egy ember, aki nem úgy csinál dolgokat, ahogy általában szokott lenni és szerintem a pedagógus szakmában az ilyesfajta „szabadságra” igenis szükség van. A kislányom kilenc éves, így a magyar iskolarendszer mélységeivel, annak álságosságaival több ízben is szembesültem már. A mai világ egy transzgenerációs problémát hordoz: elfelejtettünk erkölcsi értékeket közvetíteni a gyerekeinknek. A szociális érzékenység, a másik emberrel való együttérzés, a bajban lévő emberek megsegítése alapból hiányzik az emberekből. Szívtelen generációt nevelünk, az internet pedig tovább mélyíti ezt. Ma már trendi kegyetlennek lenni, farkastörvények uralkodnak. A Tanár című sorozatban volt egy olyan jelenet, amikor bullying (bántalmazás) miatt „előveszem” az osztályt és nyersen, kijózanítóan fogalmazom meg a gondolataimat az esettel kapcsolatban. Na, akkor, azok a saját szavaim voltak, nem egy előre megírt szöveg. Aztán a vetítést követően egyik éjjel részeg fiatalok jöttek oda hozzám az utcán, hogy mennyire ütős volt ez a jelenet, s ez is ráébresztett: milyen lényeges lenne az iránymutatás számukra és milyen sokan nem kapják ezt meg családi körülmények között. Itt jövünk mi a képbe, szülőkön túl, pedagógusok, felnőttek, színészi karakterek, hogy ha minimálisan és tudattalanul is, de építsük a személyiségüket, pótoljuk a hiányosságokat.

Nem vonzottak soha a külföldi lehetőségek?
A nyelvtudásom sincs azon a szinten, hogy ezt bevállaljam, és őszintén szólva a környezetemben is azt látom, hogy más kollégák feláldoztak a karrierjükből 5-6 évet, s nem érntek el igazi sikereket. Ha lenne egy neves díj, egy olyan filmes siker, ami nemzetközi porondra jut, akkor lehet, hogy elgondolkoznék. De jelenleg szívesebben nyújtok polgártársaimnak „erkölcsi példázatot” szombatonként 20-21 óra között a Tanár című sorozattal.

Hogy prognosztizálsz? Miről mesélnél, ha 10 év múlva felhívnálak egy interjúval?
A folyamatos pörgés mellett az elmúlt években háttérbe szorult a család. Attól függetlenül, hogy az elfoglaltságaimat mindig úgy próbáltam meg szabályozni, hogy legyen számukra minőségi idő, még többet szeretnék velük tölteni. Ebből a szempontból tudatosan élem az életemet, akár nagy dolgokról is gondolkodás nélkül lemondok. Most pont egy ilyen tévés szereplést utasítottam vissza, hogy a kislányommal tölthessem a nyarat. Tíz év múlva talán elmesélhetem, hogy egy olyan saját fejlesztésű sorozatot gyártok éppen, melynek produceri feladataiért is én felelek, s talán szereplőként is megjelenek benne. Nagyon szeretném, ha ez egy sci-fi lenne, kicsit más, kicsit egyedi, de a miénk. Bevallom, ez az egyik kedvenc műfajom, de eddig még nem sikerült benne kipróbálni magamat színészként - egyértelműen pénzhiány miatt nem készült még ilyen produkció. A magánéletemben szeretnék még két kisgyermek édesapja lenni, és a Balaton-felvidéken egy lovardát felépíteni. Mindezek mellett pedig sokat élni és utazni, s talán a dél-amerikai Patagóniában töltött élményeimről is mesélnék…

Az interjú készítette:
Kancsalné Takács Bernadett
Fotó: RTL Klub / A Tanár