ETALON/ COVID-19

2020. 2. szám

2020 tavaszán olyan járványügyi helyzet állt elő, melyre korábban nem volt példa.  A koronavírus jött és tartolt. Életeket követel, befagyasztotta a gazdaságokat, a szociális tevékenységeinket és lényegében mindent, amit eddig a biztonság és szabadság fogalmairól gondoltunk.  A kollektív viselkedésünk, a társadalmi pszichénk, valamint az egyéni reakciónk azonban utat mutathatnak abban, miként találhatunk ki ebből a rendkívüli helyzetből. A téma elemi fontosságú, társadalmi aspektusáról Fülöp Mártát, a Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézet tudományos tanácsadóját, az ELTE Pszichológiai Intézetének egyetemi tanárát kérdeztük!

Milyen hatása van a kollektív pszichénkre, hogy szinte egyik napról a másikra gyakorlatilag a bizonytalan tényezők, a pánik és a stressz lettek a világ vezérlő elvei?
Az ember életében olykor történnek sokkszerű traumák, (ilyen lehet egy szerettünk hirtelen elvesztése) mely traumatikus események, egyszerre megváltoztatják az addigi életünk paramétereit. A jelenlegi járványhelyzet is részben ehhez hasonló megrázkódtatás, hiszen az egyik oldalon nagyon gyorsan és hirtelen felülírt minden addigi életviteli gyakorlatunkat, ám ezzel egy folyamatot is elindított, amely természetes szakaszokból áll és bizonyos értelemben olyan akárcsak a gyászmunka. Először sokan tagadásban voltak és talán vannak is, a mai napig, úgy vélik; „Nem lehet, hogy ez itt megtörténjen”, Nem komoly, nem veszélyes, majd gyorsan lezajlik”. Ebben a szakaszban az emberek úgy próbálnak megküzdeni ezzel a helyzettel, hogy lekicsinyítik a jelentőségét. A másik oldalon viszont sokan kezdenek szorongani az egésztől. De ahogy haladunk előre az időben, az életünkben kialakul egy új működésmód, amely által képesek leszünk együtt élni ezzel a járvánnyal. Azt, hogy át kell állnunk egy teljesen új életformára eleinte veszteségként, éljük meg, hiszen elveszítettük a mindennapi rutinunkat, adott esetben a munkánkat, a fogódzóinkat, és ezzel együtt számos szociális kapcsolatunkat. Mindez hirtelen haragot, frusztráció, idegességet, félelmet, szorongást, indulatokat, vagy hipochondriát is kiválthat. Ám ezzel nemcsak a magyar társadalomnak, de Európának és a világ sok más országában élő lakosságnak is meg kell küzdeni.

Fülöp Márta, a Kognitív Idegtudományi és

Pszichológiai Intézet tudományos tanácsadója

Mit kezdhetünk ezzel a helyzettel?
Ehhez a hetekig, akár hónapokig tartó folyamathoz adaptálódunk. Az ember ugyanis alaptermészetéből adódóan túlélő lény, ezért tudott évezredeken át fennmaradni. Képes kialakítani azokat a működésmódjait, amivel meg tudja tartani a lelki egyensúlyát. Másnak fog örülni, mással fogja a napjait tölteni. Természetesen minél hosszabban tart majd ez az állapot és minél tovább változáshoz kell alkalmazkodni, ez annál több energiát követel és ez kimerítheti azokat az energiáit, amelyeket arra tudna fordítani, hogy egy ilyen megváltozott élethelyzethez alkalmazkodjon. Ezért nagyon fontos most, hogy minden család, minden egyén a saját kapacitását végiggondolja. Tisztában kell lennünk azzal, hogy mit tudunk megtenni azért, hogy ezeket az energiákat pótoljuk és mindezt nagyon tudatosan kell tennünk. Most fontos átgondolnunk melyek azok az örömforrások, amelyek egy ilyen helyzetben segítenek visszapótolni az erőforrásokat, amelyekre a legnagyobb szükség van. Mivel tudunk hasznosak, lenni az otthonunkban, hogyan tudjuk lekötni a figyelmünket különböző örömforrásokkal. Ez az időszak alkalmas arra, hogy elolvassuk azokat a könyveket, amelyeket már régóta szerettünk volna, hogy fejlődjünk intellektuálisan, hogy elkészítsük azokat az ételeket, amelyeket olykor csak ünnepnapokon teszünk, hogy rendet tegyünk a tároló helységekben, vagy rendszerezzük az iratainkat, a fényképeinket.

Minden egyes alkalom azonban, amikor ki kell lépnünk az ajtónkon az egyfajta kockázatvállalás…
Alapvetően igen, a kockázatot ugyan csökkenteni tudjuk azzal, hogy minél többet tartózkodunk otthon, ám kizárni teljesen lehetetlen. A boltba valakinek el kell mennie, ott valakinek el kell adnia, a rendőröknek, orvosoknak, a Home working- et megvalósítani nem tudó munkavállalóknak végezni kell a dolgukat. Ekkor kockáztatjuk az egészségünket, mert ha nem tennénk más kockázat állna elő. Éppen ezért egy sajátságos helyzet elé nézünk, amelynek egy nagyon fontos pchichológiai jelensége az önfegyelem, melyre most hatványozottabban szükségünk lesz. Noha e téren a magyar társadalmunk nem áll túl jól. Ez a rendkívüli helyzet azonban eredményezhet egy pozitív változást, hiszen az emberek megtanulnak szabálytartóbbak, fegyelmezettebbek, lenni, mert megértik, hogy ennek bizonyos helyzetekben túlélési értéke is van. A szabálytartás és a hosszútávon fenntartható önfegyelem szempontjából nagyon nagy jelentősége van a kormányzati kommunikációnak, a pszichológusok kommunikációjának és természetesen a médiának. Itt és most egy szakmailag is jól átgondolt informálásnak kell zajlania.

A járványnak pozitív változást hozó oldala is lett az életünkre. A fogyasztói értékek mentén szerveződött túlfilterezett világunk úgy tűnik elvesztette az eddigi hamis értékítéletét!?
Több dimenzió van ebben a kérdésfelvetésben. Az egyik, az egyén pozícionálása. Az individuum és annak a kiemelése kétségtelenül most az egyén, kontra közösség dimenziójába helyeződött. Most a hangsúly a közösségen van, hiszen az egyik egyén, kölcsönös függésben van a másikkal. Egy individualizált, ego orientált világban az egyén úgy tesz, mintha nem lenne szüksége a másikra, egyedülálló, autonóm, önálló, független és magabiztos. Egy jó ideje már ezt sugallja a társas-, és a mainstream média. Ám ez a krízishelyzet most arra figyelmezet bennünket, hogy az életünk attól függ, ahogy mások viselkednek. Mindez pedig fejleszti a kölcsönös felelősségérzetet, hiszen ez az egész nem csak az egyén túlélésről szól. Nem mellesleg a társas médiában megjelenő én reprezentáció is nagyon erősen versengési paradigmában fogható fel. És bár a jelenlegi helyzetben is lehet versengeni, ám most evolúciós értelmezésben. Például, hogy ki tud a lehető legkreatívabban ebben az élethelyzetben a társai segítségére lenni. Ez pedig valóban pozitív kibillenése az ego orientációnak. Ugyanakkor, ha megnézzük mindezt a vásárlás nyelvére lefordítva, ott egy olyan versenyt láthatunk, ami egy nagyon nyers, létért folyó, ösztönös elveken alapul. „Elviszem, mert nem én fogok éhen halni ebben a helyzetben”. Amikor létszéli helyzetek uralkodnak, ott kemény küzdelmekre kell számítani. Ez már túlélési verseny. Egyszóval többféle tendencia mozog együttesen.

Ha már az egyén szerepvállalásáról beszélünk, nem mehetünk el szó nélkül a globális méreteket öltő, környezetvédelem mellett sem, ahol a változás (épp, úgy ahogy a járvány megfékezésében is) egyéni szinteken kezdődik. Az egymásért és a bolygóért való felelősségvállalásunk tekintetében azonban nem szerepeltünk túl jól. De, hogy lesz ez most elvárható?
A járvány kapcsán nagyon közvetlen és világos életfenyegetést tapasztalunk, és ez egy nagyon komoly motiváció, ennek most erős felszólító jellege van. A környezetvédelem kapcsán azonban hiába vannak hosszú évek óta hangos felszólalások, hiába övezi nagy figyelem e témát, kevesek éltek meg bármiféle komolyabb fenyegetést, ami egy olyan indíttatás forrása lehetett volna, hogy az egyéni előnyökről a közös előny érdekében lemondjanak. Persze ez kultúránként változik. A különböző országok egészen máshol tartanak ebben is, hiszen a környezetvédelem témája mindenkinek mást jelent, mind gazdaságilag, mind politikailag, mind az egyéni felelősségvállalás terén. Ám itt is kirajzolódik, hogy az adott kultúrában élők mennyire normakövetőek.

Ez a fajta normakövetés lényegében összefüggésben van azzal, miként reagál egy társadalom adott esetben egy vészhelyzetre?
Alapvetően igen, a legnagyobb jelentősége a járványra adott reakcióban az állampolgárok fegyelmezettségének van. A kultúrák e szerint jól osztályozhatóak. A kulturális szokásokkal foglalkozó pszichológus Michele Gelfand által vezetett kutatás- melyben nemrég magam is részt vettem- pont ezt vizsgálja. Egy laza, nem normakövető társadalom, a szabályok be nem tartása miatt járvány idején nagyobb veszélynek vannak kitéve. Lássuk csak az olaszokat. Míg a kötött társadalmakban, akárcsak a Kelet Ázsiai, ahol fontosak a szociális normák és a szabályok betartása, ahol nagyobb önfegyelemmel, önmonitorozással rendelkeznek, és kollektivistábbak az emberek, és ahol erősebb az a tudat is, hogy kölcsönös függésben van az egyén a másik egyénnel, ott a járványügyi helyzetben lévő egészségügyi veszély is alacsonyabb.

Ha jól értem, tehát a társadalmi felelősségvállalás, annak attitűdjén múlik. Mi a helyzet e téren a magyar társadalommal?
A magyar társadalom laza, individualista, nem követi a normákat és nem érez felelősséget. Mindazonáltal nem igen rendelkezik közösségi értékekkel, főként azt teszi, ami neki jó, és nem foglalkozik vele, hogy másoknak ezzel mit okoz. Legalábbis ez így volt a járvány megjelenéséig. Egy társadalom lazasága azzal is összefügg, hogy mennyire van kitéve természeti katasztrófáknak. Magyarország fekvése és éghajlata elég biztonságos , ezért az állampolgárok kevéssé kellett, hogy megtanulják a fegyelmezett és egymást segítő magatartást kiélezett helyzetekben. A lazaság abból is ered, hogy a nyugati demokráciák az egyén szabadságjogai köré épülnek, így sokkal nehezebben rávenni a polgárokat, hogy a közösség érdekében vállaljanak áldozatokat. Éppen ezért nagyon fontos ebben a társadalmi magatartásban, hogy mennyire erős a kormányzati befolyásoltság. Hiszen amikor az ember egy demokratikus Európában él, akkor a kormányzati befolyás a mindennapi életére nincs különösebb ráhatással. Egy ilyen helyzetben azonban az kell, hogy amikor kiáll egy kormány, és azt mondja, hogy „Ez van, és ezt kell csinálni!”, azt az állampolgár megértse, és ennek alapján cselekedjen. Csakhogy itt egy alap ellentmondás van; a normál életvitelünkben mindannyian szabadok vagyunk, de ez a jelenlegi helyzet nem egy normál életmenet. Márpedig ez esetben jobban működik és adaptívabb, mondjuk úgy, hogy nagyobb túlélést biztosít, ha kötött, fegyelmezett és szabálytartó egy közösség. A New York Times –ban a napokban megjelent cikk szintén a kötött-laza társadalmak fontosságára hívja fel a figyelmet és az egyik, amiről szó van benne; az a koranavírust egyfajta időszámítással jelöli. Az új típusú járvány lezajlása után megváltozik a világunk, hiszen ez nemcsak egy történés, ami gyorsan elmúlik, hanem olyan esemény, amely gyökeres változásokat hoz magával és nagyon sok mindenre figyelmeztet. Egy társadalmat egy ilyen helyzet, amiben most vagyunk, elképzelhető hogy érettebbé tesz, fejleszt és megnöveszt a kapacitásában.

A problémát tehát társadalmi szinteken tudjuk megoldani, pont ott ahol keletkezett!?
Ebben a pillanatban erre a jelenlegi helyzetre orvostudományi megoldás, vakcina, gyógyszer nincs. Igyekszik a rendszer a tőle telhető módon életben tartani a betegeket. Szociálpszichológusként azonban úgy látom, hogy most itt állunk egy olyan helyzetben, amikor a társadalomtudománynak vitális szerepe van, hiszen csak egy dinamikus egymásra támaszkodással leszünk képesek lespórolni egy még komolyabb krízist.

A bezártság és az izoláció sokakat negatív érzelmi spirálba húzhat. Mit gondol, mi lehet ebből a kiút?
Nagyon fontos, hogy hová helyezzük a fókuszt. Lehet, hogy egy krízishelyzet közepén ez banálisan hangzik, de van egy fontos különbség, aközött ahogyan keretezzük azt, ami velünk történik. A jelenlegi helyzet most a legtöbbek számára a fenyegetés keretében helyeződik el, és nagyon nehéz ezt a kihívás keretébe áthelyezni, de az agykutatás kimutatta, hogy amikor egy helyzetet kihívásként értelmezünk, akkor az agyunkban egészen más fiziológiás, úgynevezett jutalmazó körök válnak aktívvá, képesek vagyunk kiegyensúlyozottan kezelni az adott állapotot. Ha pedig ugyanazt a helyzetet fenyegetésként keretezzük, akkor viszont egészen máshogy kezdünk el működni, felerősödik a szorongás és a döntéseinket a félelem vezérli. Nézzük meg, hogy át tudjuk-e helyezni a fókuszt a fenyegetésből a kihívás státuszába.

A világjárvány az egész társadalmat kibillentette a KOMFORT zónájából?
Ez a helyzet most olyan dolgokat kíván meg tőlünk, amelyekről eddig azt gondoltuk képtelenek lennénk. Itt az idő feltenni magunknak a kérdést; Képes vagyok rá? Meg tudom csinálni? Meg tudok küzdeni a helyzettel? Igen! Mert bármennyire rossz és fenyegető a jelen helyzet, sikerülni fog! Hagyjunk fel a pánik vásárlásokkal, mások hibáztatásával, keressünk magunknak felszabadító, örömteli pillanatokat, ugyanakkor figyeljünk oda másokra! Ma nem lehet azt prediktálni mi vár ránk holnap. A legtöbb társadalom azt gondolja, hogy bár ez egy nehéz időszak, visszatérünk majd oda ahol eddig voltunk, és ott folytatjuk, ahol tartottunk. Fel kell azonban készülnünk arra, ha ez nem így lesz, és ebben az egyedüli fogódzóink a közös és jó irányú alapvetéseink lehetnek. Így építhetünk együtt egy jobb világot.

szöveg: Balassa-Szökrönyös Éva, fotó: Adobe Stock