logo2

 

 

 

ETALON/ TEGYÉL A BOLYGÓÉRT/INTERJÚ

2019. 5. szám

 

„Anya, én még élni fogok, mikor a bolygó elpusztul?” Szól a kérdés Szinetár Dóra közösségi oldalán. Egy olyan elképesztő, - ám már a küszöbön álló - természeti katasztrófa előképe fogalmazódik meg ebben a gyermeki dilemmában, mely mellett nem mehetünk el szó nélkül. Éppen ezért most nem pályaútról, karrierről, új projektekről, hanem egy globális problémáról, a környezetvédelemről és a fenntartható jövőről beszélgettünk a színész-, énekesnővel.

 

Dóri 1


Mindig hálás feladat egy olyan ismert személlyel beszélgetni, aki az adott témában végtelenül intelligens módon nyilatkozik, minden szava komoly gondolatokat ébreszt. Szinetár Dórát jól ismerjük művészi profizmusáról, bámulatos hangjáról, családcentrikusságáról, önkéntes munkájáról. Aktívan kiáll a környezet megóvása mellett, életvitele pedig példaértékű. Az egy órás beszélgetésünk alatt észrevétlenül repült el az idő, s amikor elköszöntünk, már azon gondolkodtam, hogy a saját és környezetem életét miként formálhatom minél környezettudatosabbá. Írásunkkal, ha csak egy-egy ember fülében sikerül elültetnünk a bogarat, már megérte!

 

A környezetvédelem mindig is egy sarkalatos kérdés volt. Ha visszalépünk a múltba, mire emlékszel a gyermekkorodból e téren?
Nekem ilyen szempontból szerencsém van, mert a szüleim révén ebben szocializálódtam. Abban a közegben, ahol felnőttem természetes volt, hozzá tartozott a kultúránkhoz, hogy vigyáztunk a környezetünkre. Gondolok ilyenekre például, hogy nem szemeteltünk, nem vásároltunk feleslegesen és felesleges dolgokat. Amennyire lehetett már akkoriban is szelektíven gyűjtöttük a hulladékot, az üvegeket mindig az üvegvisszaváltóba vittük, még akkor is, mikor már nem váltották ott vissza. Az elemeket édesanyám mindig külön tárolta, tehát számomra evidens volt, hogy odafigyelek arra, hogy mit, hova dobok el, milyen szemetet termelek, s legfőképpen, hogy azzal mit kezdek.

 

Ahogy haladunk előre az időben, mindig ragadnak ránk különböző normák, elvek, melyek szerint (át)alakítjuk életünket. Számodra az alapok mélyen gyökereznek, nyilván ezek a gyermekeid nevelésében is visszaköszönnek.
Az életem és a munkám során nagyon sok gyerekkel vagyok körbevéve és azt látom, hogy ez az egész környezetvédelmi dolog nem csupán a szülők felelőssége, hanem bizony a társadalomé is. Az oktatási rendszer már évtizedek óta olyan szinten szívja el a gyerekeket a természetes létezéstől, mind az idejük, mind a tanulmányaik szempontjából, hogy a természetet, mint olyant az átlaggyermek úgy nézi, mint az állatot az állatkertben. Valahol érthető, hogy nem tekinti a sajátjának, mert nem ismeri, nincs hozzászokva, nincs hozzá kötődése. Egészen más azt látni, hogy például a Waldorf pedagógiában (amilyen elven működő iskolába a kislányom is jár), milyen kulcsfontosságú a természet-közeliség. Nem azért, mert emelt számú biológiaórájuk lenne, de a gyerekek tisztában vannak az alapvető természeti jelenségekkel, a gyakori kirándulásoknak köszönhetően tudják, ismerik, megtapasztalják a környezetük élővilágát. Teljesen más szemmel látják ezt a közeget. Sajnos azonban azt érzékelem, hogy nagy általánosságban az emberek nem veszik tudomásul, hogy a teremtett világunkat - nem a mesterségesen építettet - tiszteletben kellene tartaniuk. Kihasználjuk a természetet anélkül, hogy igazából ismernénk...

 

A mindennapjaidban miként jelenik meg a környezettudatosság?
A kezdeti alapok, amelyeket e téren a szüleimtől kaptam, sok minden mással egészültek ki az évek során. Amikor kislány voltam és lehetett már kapni alufóliát, akkor mindig ebbe csomagoltuk be a szendvicsünket az iskolába, majd elfogyasztás után a csomagolópapírt a szemetesbe dobtuk. Pár éve találkoztam egy manufaktúrával, akik olyan uzsonnás zacskókat készítenek, melyeknek a belseje viasszerű anyagból készül, tehát víztaszító, a külseje pedig textil. Tulajdonképpen egy kis tépőzárral kiegészítve olyan, mint egy boríték. Zorkának, a kislányomnak ebből három mintázatban vásároltam és ezt a hármat váltogattuk egész tanítási év alatt. Tisztítás szempontjából praktikus, hogy sokszor elegendő egy nedves ronggyal áttörölni a belsejét, ha azonban maszatosabbá válik, mehet a mosógépbe. Ezzel rengeteg műanyagzacskó és fémhulladék használatát kerüljük el. Innivalót mindig kulacsban viszünk magunkkal, bárhova utazunk, palackozott vizet nem vásárolunk. Mivel a csapvíz-kérdést is elég komoly fenntartással kezelem, ezért mi csapvizet sem fogyasztunk, hanem egy 20 l-es utántölthető ballonba kapjuk meg a forrásvizet, melyhez gyorsan hozzáfűzöm, hogy olcsóbb megoldás is, mint a nagyáruházak polcain roskadozó palackozott változatok. Azt gondolom, hogy a szelektív hulladékgyűjtés is alap ma már, nálunk a mosogató alatt három kuka van elhelyezve a papír - műanyag és fém – és a kommunális hulladéknak. Bevásárláskor nem műanyagzacskóba teszem a zöldséget, gyümölcsöt, pékárut, hanem olyan hálószerű anyagot használok (némelyik nagyáruházban vásárolni is lehet már ilyet), amely abszolút környezetbarát.

 

Ha már a nagyáruházaknál tartunk… A környezetvédelmi kérdést globális szinten kell kezelni, hiszen –bár egyénileg is sokban járulhatunk hozzá a természet védelméhez – közös, együttes erőfeszítésekre van szükség. Hiszen, ha egy áruházban nincs műanyagzacskó, akkor nem termelődik ennyi műanyaghulladék sem. Te mit gondolsz erről?
Én mindig azt szoktam mondani, hogy ha már használjuk és kihasználjuk a természetes erőforrásainkat, akkor legalább tegyünk már meg annyit, hogy nem ártunk a környezetünknek. Nyilván globális összefogásra és globális gondolkodásra van szükség-e téren is. Sajnos nem mondhatom el magamról, hogy évente visszaültetek 200 fát vagy javítom a Föld oxigénellátását, de legalább megpróbálom legkevésbé rontani. Amúgy ehhez a globális kérdéshez hozzátartozik, és ebből nagyon nehéz kihagyni a politikát, hogy számomra Greta Thunberg szavai (16 éves, svéd klímaváltozás-aktivista - szerk.) azért borzasztóan szimpatikusak, mert igenis mindenkinek a maga kis szintjén kell megtennie azt, amit megtehet. Ám valódi történés csak akkor fog bekövetkezni, ha a különböző országok vezetői összefognak és közösen írják elő, hogy a természet pusztítását milyen lépésekkel kell nekünk szabályozni, megfékezni. Ehhez nekik is NEM-et kell mondani olyan megállapodásokra, melyek egyértelműen a természeti erőforrásokat teszik tönkre.

 

A globális felmelegedést, a klímaváltozást saját bőrünkön tapasztaljuk, saját szemünkkel látjuk, éljük át, akár a hőségre, akár a pillanatok alatt drasztikus mennyiségű csapadékra, akár a pusztító viharokra gondolunk. Sokszor tehetetlennek érezzük magunkat…
Nyilván a természet törvényei ellen nem is tudunk mit tenni. De hogy ez a folyamat ne romoljon a jövőben, azért azonban igen. Akkor mire is várunk? Mindig az jut eszembe, hogy a vezetőinknek is vannak családtagjai, gyermekei, unokái, ők nem tartanak attól, hogy pár évtized múlva élhetetlenné válhat a bolygó? Nem lesz hova menekülni, mi történik majd akkor? A gyermekeink együtt fogják megszenvedni a mi „semmittevésünk” eredményét. Sajnos azt tapasztalom, hogy az emberek valamiért elfelejtették, vagy nem akarják a valós információkat befogadni. Mondhatnám azt is, hogy sok esetben nincs input, csak output… Na, és persze ott vannak azok a „fenyegető” mondatok: soha nem felejtem el, amikor általános iskolás koromban nem ettük meg a menzán az ebédet, amire olyan intés érkezett, hogy bezzeg Afrikában éheznek a gyerekek. Ennél ostobább kijelentést nem is mondhattak volna. Mert nyilvánvaló, hogy attól, hogy én megeszem az ebédet, attól szegény afrikaiak nem fognak jól lakni. Ugyanez a helyzet, amikor például a kamasz gyermekünk hosszasan zuhanyozik, s erre érkezik az a bizonyos mondat, hogy Indiában bezzeg ezekben a pillanatokban hal ki két falu az ivóvízhiány miatt. Mi Magyarországon a Kárpát-medence vízkészletét fogyasztjuk, semmi összefüggés nincs tehát a kettő között. Ha én sokat zuhanyozok, attól maximum valahol Északnyugat-Magyarországon lesz kevesebb a víz, ami előbb-utóbb visszajut a mi kis víz-körforgásunkba. Szóval inkább nálunk ezekkel a butító kijelentésekkel és az egyre növő szemétgyártás-és felhalmozással van a legnagyobb probléma.

 

A virtualitás is egy komoly tényező, mely elszakítja a fiatal generációt a természettől. Ezt miként lehetne optimalizálni a véleményed szerint?
A mai világban sajnos a monitorok, tabletek, okostelefonok megoldják a gyerekek „bébiszitterkedését”. A szülők rengeteget dolgoznak, mert dolgozniuk kell és pénzt szeretnének keresni. Főként azért, mert nagyon sok munkát aránytalanul nem fizetnek meg, másrészt, akiket megfizetnek, azok pedig azért akarnak még többet keresni, hogy a fogyasztói társadalom aktív tagjaként megvásárolhassanak olyan dolgokat, amikre tulajdonképpen nincs is szükségük. Mert mire is akarnak az emberek sok pénzt elkölteni? Tárgyakra, melyeket nem a természetben hasznosítanak, hanem önmagukat, az egójukat fényezik vele. Édesapám szokta mondani és azt látom, hogy egyre inkább igaza van, hogy az arányokra kell odafigyelni. Ha az átlagember arányaiban kevesebb szemetet termel és a felsőbb réteg is képes az exkluzív igényeit alábbadni, már pozitív lépést tettünk a természet védelméért. Michael Jackson Heal the word című dala jut eszembe, amellyel nem csupán azért „találkoztam”, mert szeretem a zenét, hanem a mondanivalója hatalmas tömegeket mozdított meg. Ilyenekkel olyan jó lenne próbálkozni, csak valójában nagyon nehéz feladat erről a témáról (is) ébresztő jelleggel beszélni.

 

A Facebook oldaladon jelent meg egy hivatkozás azzal a bizonyos megdöbbentő mondattal: „Anya, én még élni fogok, mikor a bolygó elpusztul?” édesanyaként milyen gondolatokat indított el benned?
Ha most azt kéred, mondjam el, szerintem milyen felnőttkoruk lesz az én gyermekeimnek, mennyire lesz élhető, vagy épp hogy élhetetlen számukra a bolygó, akkor őszinte leszek: nem szeretnék előre látni. Egyik oldalon azért, mert van bennem egy jó adag félelem, másik oldalon pedig mégis bízom abban, hogy valamilyen pozitív elmozdulásnak, összefogásnak előbb-utóbb be kell következnie. Nem tudom elhinni, hogy még 5-6 fokkal feljebb megy a hőmérséklet és egész India, Távol-Kelettel együtt elindul Európa felé. Abba nem gondolunk bele, hogy a mi civilizációnknak nem attól lesz majd vége, hogy elolvadunk, hanem, hogy az a temérdek ember, aki él ezen a bolygón, az az élhetetlen körülmények elől a kevésbé élhetetlen felé fog majd menekülni. De mégis reménykedek, hogy ez mégsem fog megtörténni, bár semmilyen racionális magyarázatom nincs erre. Egyetlen lehetőségem, hogy ha nem akarok gyomorgörccsel élni, az az, hogy hinnem kell abban, hogy valamilyen csoda történni fog.

 

A globális összefogáson túl, te mit javasolnál, mit lehetne tenni, hogy mindenkihez elérjenek azok a fontos és életmentő információk, ismeretek, amikkel hozzájárulhatunk bolygónk védelméhez?
Az UNICEF „Ébresztőóra” nevű kampánya kifejezetten az érzékelhetőségre fókuszál és mivel középiskolás korosztálynak szól, a beszélgetés, a tényközlés nagyban épít a gyerekek érzékenységére. Egyfajta felébresztés is, ahogy a nevében is szerepel. Ha szembesülnek azzal, milyen mélyszegénységben élnek népek a Föld más országaiban, talán megbecsülik azt, ami nekik megadatott, felismerik a saját életükben rejlő értékeket. Lehet, hogy ez elindítja őket a tudatos gondolkodás irányába és hatással lesz későbbi életükre. Mert a gyerekek erre jóval fogékonyabbak, és ha egy környezettudatos generációt nevelünk gyermekeinkből, már akkor is sikert érhetünk el, romlást semmiképp. Amit pedig nekünk, felnőtteknek tennünk kell: nyitni, nyitott szemmel járni és minél többet megtudni arról, hogy milyen lépéseket építsünk életünkbe ahhoz, hogy mentsük a menthetetlennek tűnőt. Lehetőségeket, ismereteket kell szereznünk, hiszen az óra ketyeg, a harangok pedig már megkondultak….

 

"

Azt mondhatják, hogy az életben semmi sem fekete vagy fehér. De ez hazugság, mégpedig egy nagyon veszélyes hazugság. Hiszen ilyen kérdés az, hogy megelőzzük-e az 1,5 Celsius-fokos melegedést, vagy sem. Elkerüljük-e a visszafordíthatatlan és ellenőrizhetetlen láncreakció beindulását, vagy sem. Úgy döntünk, hogy tovább működtetjük civilizációnkat, vagy sem. Ezek olyan kérdések, amelyek igenis feketék vagy fehérek. Nem létezik szürke zóna, ha a túlélésről van szó. Mindannyiunknak van választási lehetősége. Vagy változást hozó cselekedetre szánjuk el magunkat, ami biztosíthatja az élet feltételeit az eljövendő nemzedékek számára, vagy folytathatunk mindent, ahogy eddig, és akkor elbukunk. Ez önökön és rajtam áll.

(Greta Thunberg)

 

Az interjút készítette: Kancsalné Takács Bernadett
Fotó: Pejkó Gergő