logo2

 

 

 

ETALON/ ESKÜVŐ

2019. 7. szám

Tudjuk jól, a boldogító „igen” még önmagában távolról sem garancia a vágyott boldogságra. Sokan azt is megkérdőjelezik, manapság mi szükség van – a papírformán túl - egyáltalán a házasság intézményére? Tényleg, mi a cél ma: a jó párkapcsolat, vagy jó pár kapcsolat? - Dr. Hevesi Krisztina egészségfejlesztő szakpszichológus, szexuálpszichológus válaszolt kérdéseinkre:

Csányi István fotó HevesiK


Nemrég olvastam egy cikket arról, hogy minél nagyobb a felhajtás az esküvő körül, minél drágább, annál gyakrabban végződik válással. Miért van ez így, mire figyelmeztet, talán máshová kéne tenni a hangsúlyokat?
Vannak olykor nehezen magyarázható statisztikák – számomra ez is közéjük tartozik. Mivel megfordítva az összefüggést, kérdezném: akkor lesz tartós egy házasság, ha „összecsapjuk” a lagzit, nem becsüljük annyira a kapcsolatot, a másikat, a nagy napot, hogy valóban pompássá formáljuk? Értelemszerűen azonban a ceremónia számlájával nem fizethető meg előre a boldogság. Vélhetően ez az eredmény inkább azt tükrözi, hogy akik „extrém” jól állnak anyagilag, több csábító lehetőségük van a párválasztás terén, vagy a kikacsintásra a kapcsolatból, és kevésbé is tudnak ellenállni a kísértésnek.

Mire figyeljenek a fiatalok, amikor nekiállnak álmaik nagy napját szervezni? Mi legyen fontos, és mi nem?
A legfontosabbak a személyes kapcsolatok, kötelékek: azokkal vegyük körül magunkat, akiket szeretünk, akik mosolyán látjuk, hogy örülnek a boldogságunknak. Sokan esnek abba a hibába, hogy azért, hogy gazdagabb legyen a menüsor, fodrosabb a terítő, exkluzívabb a helyszín, sok barátot lehúznak a meghívottak listájáról, ami pedig megbántódásra, sértődésre adhat okot. Inkább egyedivé tegyük az ünnepet, kreativitással sok anyagi nehézség áthidalható – ne a „rongyrázáson”, hanem az emberi kapcsolatokon legyen a hangsúly. A „kötelező” vendégeket pedig egy kis ültetési leleményességgel helyezzük távolabb magunktól.

Azt is látjuk – miközben az esküvői ceremóniát sok hónapon át szervezik a családok, a későbbi házasságra való felkészítésre jóval kevesebb figyelem hárul. Nagy divat az esküvőkön manapság díszes boldogságkaput állítani. A pszichológus mit tanácsol – lelkileg milyen „boldogságkapuval” készüljenek a párok a házasságra?
Igen, valóban, erre szoktam mondani, hogy: ahol a mesék véget érnek, ott kezdődik a házasság. Az „…és boldogan éltek, míg meg nem haltak” mondattal a küzdelem befejeződött, az öreg király megbékélt, a sárkány feje lehullott – csak éppen arra nem kapunk elég útmutatást, hogy ezt a boldogságot miképp kell a hétköznapokban elérni. A szerelem élménye sajnos saját csapdáját is rejti: tényleg elhisszük, hogy a mi szerelmünk más, minden akadályt legyőz, föld felett járunk, különlegesnek látjuk a másikat, és el sem tudjuk képzelni, hogy ez az érzés elmúljon. Márpedig mindent meg lehet szokni, s egy idő után a jó is monotonná válik, hogy: innentől kezdve minden nap hazamegyek ugyanabba a lakásba, ahol ugyanaz a személy vár, ugyanazon három otthonka valamelyikében, majd ezt követik ugyanazok a rítusok: vacsora, tévé, netezés majd a megszokott hálószoba. De mire erre ráébredünk, már késő – csak riadtan vesszük észre, hogy elillant az a boldog izgalom, amit korábban a párunk jelenlétében éreztünk. Mire vigyázzunk? Hogy a virágot locsolni kell, figyelni kell rá, tenni kell érte – ugyanígy a kapcsolatért. Megkaptuk, de el is veszíthetjük.

Sokkal nagyobb az ingerbőség, látszatra a közösségi háló megannyi – ígéretes, új kapcsolatot kínálhat. Manapság sokkal lazábban és könnyebben is teremtünk kapcsolatokat… Ezért is megy ma jóval nehezebb az elköteleződés?
Minél nagyobb a kínálat, annál nehezebb a választás. Pláne a közösségi oldalaknak a már említett hamiskás világ elhiteti velünk, hogy a párválasztási lehetőségeink száma végtelen. Ráadásul minden apróbb összezördülés esetén rögtön fel lehet lépni a profilra, begyűjteni pár önbizalomfröccs üzenetet vagy lájkot, ami eltereli a figyelmet az adott problémáról, egyben megerősít arról, hogy mennyire jó vagyok, és kelendő lennék, minek is küszködöm itt a párkapcsolatommal. Ezáltal a természetesen felmerülő viták és nehézségek nem kerülnek megoldásra, nincs megbeszélés és konfliktuskezelés, hanem csupán egy felsőbbrendű nárcisztikus rendezése a helyzetnek: akkor majd jó leszek másnak!

A monogámia az élet egyik legnagyobb próbatétele. A túl kevés idő, a kisgyerekes-hajtós lét pedig gyakorta megöli az intim házaséletet. Öt párból egy szinte teljesen szexmentes házasságban él, azaz évente tíznél kevesebb alkalommal bújnak össze. Hogyan lehet ebből kilépni, és okosabban, odafigyelve a házasságunkra, boldogabban élni?
Az egyik legfontosabb a lakáson kívüli közös programok tervezése, mivel az otthon előbb-utóbb egyfajta második munkahellyé válik, ahol már csak a tennivalókra figyelünk, s a partner is olyan természetes alkotórésze lesz a szobának, mint a növény a sarokban. Magyarán nincs meg az a spontán rácsodálkozás, ami az elején megvolt a találkozásainkkor. Menjünk el színházba, fussunk össze napközben egy kávéra, vagy a munkahelyén együtt egy ebédre – hogy ismét felfigyeljek azokra a kis apró színes csillogásaira, ami miatt annyi ember közül épp rajta akadt meg a szemem, amiért beleszerettem. Ezek a randik újra elevenné tehetik a kapcsolatot.

Azt is mondják, a pénz nem boldogít, viszont ha nincs, az boldogtalanná tesz. Lehet-e boldog a házasság- állandó anyagi bizonytalanság közepette? (Ahogy ebben az országban nagyon sokan élnek.) Ezt azért is kérdezem, mert egyre többször hallani, hogy manapság egyre gyakoribb az érdekházasság – amikor elköteleződés oka elsősorban az anyagi biztonság, és nem a szerelem. Jó ez, vagy így természetes? Vagy?
Nagyon sok dúsgazdag ember él boldogtalanul – tehát az anyagi létminimum szükséges, de nem elégséges feltétele lehet egy kiegyensúlyozott kapcsolatnak. Jelen korunkban itt, Európában az élhető világok legjobbikába csöppentünk születési lottónk szerencseszámai alapján. Nincs világégés, a gyermekeknek adhatunk nevet, mert – hála az orvostudománynak – nem kérdés, hogy megélik-e a felnőtt kort, nem kell jégben-hóban súlyos kilométereket gyalogolnunk rongyokba burkolva. Ha a felsorolt, régi időkben is tudtak az emberek egymásnak örülni, boldogok lenni – akkor úgy gondolom, mi is tudhatunk. A boldogság nagyrészt bennünk, a tenni akarásunkban és a hozzáállásunkban gyökerezik. És abban, hogy észrevesszük-e, hogy éppen azok vagyunk…

Fotó: Csányi István